Az elmúlt hetekben megszaporodtak azok a hírek, amelyek a városi, kertvárosi madarak megfogyatkozásáról szóltak, több érdlakó a feketerigók eltűnését tette szóvá. Csörgő Tibor neves ornitológus, az ELTE oktatója az alábbi írásban ad magyarázatot a jelenségre.
Rövidítve megjelent a Kerekasztal újságban 2019 márciusában.
Az elmúlt évszázadokban felgyorsult az urbanizáció, egyre több ember él nagyobb településeken. Nemcsak az emberek költöznek be a falvakból a városokba, de sok állatfaj is, ez nyomon követhető több madárfaj esetében is. A lakott települések, méreteikkel arányosan, egyre távolabb kerülnek a természettől, kevés a zöldfelület, a madarak számára a fészkelőhely és a táplálék, de vannak olyan madárfajok, amelyeknek megfelelő ez az élőhely. Az eredetileg sziklafalakon költő fajok, így a szirti galambból háziasodott házigalambok nagy tömegben minden városban megtalálhatóak, vagy a szintén sziklafalakon költő sarlós fecskék, molnárfecskék költhetnek akár a belvárosokban is, a magas házak falai hasonlítanak az eredeti élőhelyhez. Az épületek padlásain megtelepednek a csókák, egy kisebb-nagyobb üreg elég arra, hogy a házi rozsdafarkú vagy a vörös vércse ott fészkelhessen. Az utóbbi évtizedben a szarkák, dolmányos varjak és az örvös galambok is elfoglalták a várost. A kedvezőtlennek tűnő városi életformának sok előnye is lehet, kevesebb a ragadozó, így nagyobb a túlélés esélye, egyenletesebb és melegebb a mikroklíma, a kommunális hulladék sok fajnak biztos táplálékforrást jelent.
Tipikus példa a fekete rigó. Az eredetileg bokros-fás területeken előforduló faj a 19. században kezdett beköltözni Londonba, Párizsba, Budapesten a múlt század 30-as éveiben jelentek meg a fekete rigók, és napjainkban már minden kisebb-nagyobb településen költenek. A hazai állomány régebben részleges vonuló volt, többségük az Appennini-félszigeten telelt, a többiek helyben maradtak, és a város nyújtotta előnyök miatt oda húzódtak be telelni, majd fészkelni is. A melegebb mikroklíma, az elérhető táplálék, a madáretetők, a kommunális hulladék, (a lehulló termés) vagy a kutyák maradéka lehetővé tette, hogy télen is jó kondícióban maradjanak, és korán tudjanak költeni.
A vonuló egyedek még a telelőhelyen tartózkodnak, amikor a városiak már költenek. Az évente két vagy három alkalommal költő fekete rigóknál a hosszabb költőidőszak miatt így nagyobb az esély több utód felnevelésére. A vonulási hajlam azonban öröklődik, viszonylag gyorsan megváltozhat a vonulók és nem vonulók aránya, ez néhány évtized alatt a szemünk előtt zajlott le. A városok, mint speciális élőhelyek nincsenek elszigetelve a szabad természettől, így a vonuló madarak több vírust is behurcolhatnak. Ezek egyike az Afrikából származó Usutu vírus. Mivel a fekete rigók különösen érzékenyek erre a kórokozóra, a megfertőzött példányok nagy része elpusztult, az állomány jelentősen megritkult. Bár a rigó meglehetősen szapora, de az utóbbi években a növekvő számú szarkák és dolmányos varjak fészekfosztogatása, és a még rosszul repülő fiókák elejtése megnehezíti a veszteségek pótlását.
Bár mi, emberek többnyire elidegenedtünk a természettől, azok törvényei, így az evolúciós változások, a kórokozók terjedése vagy a ragadozó – zsákmány viszony, a környezetünkben is hatnak, és n elvben gyorsan pótolhatná a veszteségeket, nem vonhatjuk ki magunkat a hatásai alól.