Az 1848 márciusi forradalom után, a szabadságharc az egész országot lángba borította, így a fegyveres konfliktusok az akkori Érdet és környékét sem kerülték el. A magyar csapatok szeptember 29-én Pákozdnál, majd október 7-én Ozoránál győzelmet arattak az országra támadó Jellasics horvát bán hadseregével szemben. A kezdeti hadi sikerek után a magyar csapatok október 30-án vereséget szenvedtek Schwechatnál a császári seregektől. Később változás történt az osztrák trónon, V. Ferdinánd lemondása után a fiatal és ambiciózus Ferenc József került az uralkodói székbe, aki azonnal támadást indított hazánk ellen.
Rövidítve megjelent a Kerekasztal újságban 2019 márciusában.
Stencinger Norbert írása
1848 őszén a 44 ezer főt számláló fősereg Windischgrätz vezetésével Bécsből indult el a Duna mentén, egy másik csapat Morvaországból, illetve Galíciából érkezett Puchner parancsnoksága alatt. Az általános támadás rendkívül nehéz helyzetbe hozta a magyar hadvezetést. Csapataink folyamatosan vonultak vissza, ezzel jelentős területeket engedtek át a támadóknak. Kossuth arra utasította a hátráló Görgeit, hogy vállaljon ütközetet. Ezt írta Perczel Mórnak: „…valami győzelmecskét édes Móricom…” Perczel haditanácsot hívott össze, és tisztjei javaslata ellenére az ütközet mellett döntött, ám elmulasztotta felderíteni az ellenség erejét, és nem értesítette támadási tervéről Görgeit sem. A Mór mellett lezajlott ütközetben a magyar seregek december 30-án súlyos vereséget szenvedtek, emiatt az ellenség a főváros közelébe ért. Másnap az országgyűlés alsó- és felsőháza közös tanácskozásra gyűlt össze. Határozatot hoztak arról, hogy a kormány Debrecenbe meneküljön.
Kijelöltek egy tárgyaló delegációt, melynek tagjai Batthyány Lajos, Majláth György, Lonovics József, Deák Ferenc és Majláth Antal voltak. Feladatuk az volt, hogy találkozzanak és próbáljanak megegyezni Windischgrätz-el egy mindkét fél számára előnyös békéről. A csapatokat védekezésre rendezték be. Január 2-án hat dandár állt Görgei Artúr tábornok rendelkezésére, ez a legkisebb olyan kötelék, melyben mindhárom fegyvernem, a gyalogság, a lovasság és tüzérség is képviseltette magát.
Ezeket az alakulatokat a főparancsnok Tétényben, Érden, Sóskúton, Budaörsön, Óbudán és Krisztinavárosban állomásoztatta. A településünkön lévő dandárból két csapatot küldtek elővédnek, az egyiket Ercsibe, a másikat Martonvásárra azért, hogy az ellenség mozgását, hadműveleteit megfigyeljék. Aznap Görgei a budafoki Promontorban lévő főhadiszállásáról a fővárosba utazott, hogy találkozzon Kossuth Lajossal és megbeszéljék a teendőket. – De az elnök már nem volt Pesten, mikor én 1849. Január 2-án odaértem, tehát Vetter tábornokhoz fordultam – írta a kémikusból lett hadvezér a visszaemlékezéseiben.
A megbeszélésen elhatározták, hogy mindenképpen feltartóztatják az előre vonuló ellenséget. – Az említett haditanács határozata értelmében január 3-án az érdi és budaörsi dandárokat áthelyeztem Budára – olvashatjuk tovább. A visszavonulást a Tétényben állomásozó Zichy-dandárnak kellett volna fedeznie. A parancs szerint Érdre vonultak az itt tartózkodó alakulatot felváltani. Ezután indulhatott volna el a Poeltenberg Ernő által vezetett egység, amely addigra már több csatában vett részt a szabadságharc során, és a móri vereség után városunkban foglalta el állását. – Az érdi parancsnok azelőtt vonta be előcsapatait, mielőtt a felváltásukra Tétényből indított osztagok beérkeztek volna, és megkezdte a visszavonulását Buda felé anélkül, hogy, verőfényes délben, észrevette volna azt az osztrák hadtestet, mely Martonvásár felől előnyomulva követte őt – írja Görgei, Poeltenberg mulasztásáról.
Az I. osztrák hadtest elővédje követte a mit sem sejtő magyarokat, majd Érd és Tétény közt meglepte az ide érkező Zichy-dandárt. Először az osztrák dragonyosok támadtak, akik megfutamították a magyar gyalogságot. Szerencsére a dandárhoz tartozó huszároknak sikerült megállítani a támadást. Ezalatt Görgeit Budafokon értesítették a fejleményekről, aki a Téténybe érkező és mulasztást elkövető egységet visszafordította, és maga is a helyszínre sietett. A csapatok a fehérvári út, a XIX. századi térképek szerint a mai 6-os út nyomvonala, bal és jobb oldalán foglaltak állást. – A helyszínen hamarjában csak mintegy 4000 ember állt rendelkezésre – folytatódik a memoár. (?) Az osztrákok támadását a kiemelkedően küzdő huszárok és tüzérek visszaverték. Az ütközetnek egy álhír vetett véget, erről így számol be Görgei (?) – Alig öltött a csata némileg élénkebb jelleget, mikor egy Pestről hozzám küldött tiszt sietve azzal a jelentéssel termett a csatatéren, hogy Vetter tábornok üzeni, ne bocsátkozzam semmiféle támadó csatába, mert az ellenség Érden alul már átkelt a befagyott Dunán.
Ekkor a honvédek visszavonultak, a meglepett császáriak pedig a harcmezőn tartózkodtak újabb támadástól tartva, majd elvonultak a környező településekre szállást keresni. Érdre az Ottinger dandár szállásolta be magát. A vezérkar a Pelikán fogadóban, a mai Földrajzi Múzeum épületében, a közkatonák a kor szokásának megfelelően a helybeliek házaiban tértek pihenőre. A sebesülteket összegyűjtötték, a halottakat eltemették a fogadó előtti térségben. Egy közeli településen, Bicskén, ezen a napon fogadta az Érden állomásozó dandárhoz tartozó katonák kíséretében érkező küldöttséget Windischgrätz, aki feltétel nélküli megadást követelt tőlük. Ezt a magyarok nem fogadták el. A tárgyalókat elbocsátották, kivéve Batthyány Lajost, akit a fővárosba érkezésekor elfogtak és a szabadságharc végéig fogva tartottak, majd kivégeztek.
Részletek Görgei Artúr "Életem és működésem" című memoárjából:
Érd környéke 1849. január 3-án egy véletlen kapcsán vált csatahellyé. A haditanács határozata értelmében január 3-án az érdi és a budaörsi dandárokat áthelyeztem Budára, a sóskútit Budaörsre, az előcsapatokat a Mészáros úton visszarendeltem a Csíki-hegyekig, meghagyván különösen az érdi dandárnak, hogy előcsapatait csak azután vonja be, amikor ezeket a Tétényi dandár a maga kebeléből felváltotta.
Az érdi parancsnok ez utóbbi elővigyázati rendszabályra nem ügyelt, bevonta előcsapatait, mielőtt felváltásukra a Tétényből kiindított osztagok beérkeztek, és megkezdte visszavonulását Buda felé anélkül, hogy a verőfényes délben észrevette volna azt az osztrák hadtestet, mely Martonvásár felől előnyomulva követte őt.
Csak a szerencsés véletlen mentette meg a tétényi dandárt egy váratlan ellenséges rajtaütéstől. Egy huszárosztag még éppen idejében vetette magát a vértesek elé, akik a tétényi dandártól felváltásra Érd felé kiküldött magyar előcsapatokra törtek és ezeket egészen Tétény tövéig nyomon űzték.
Kemény összecsapásra került sor, melyben a vértesek jelentékeny veszteséget szenvedtek. Megfutamodásuk megakasztotta az ellenséges hadtest támadását, s a tétényi dandárnak elég ideje maradt csatarendbe fejlődni. Ezalatt az Érdről Budára útnak induló másik dandár már Budafoknál járt. Az ellenséges támadás első hírére rögtön visszafordítottam és Tétényen keresztül Érd felé irányítottam őket. A dandár a székesfehérvári országúttól balra bontakozott, a Tétényi dandár pedig az úttól jobbra. A helyszínen hamarjában csak mintegy 4000 ember állt rendelkezésemre, mégis el voltam tökélve, hogy támadólag nyomulok előre. Alig öltött a csata némileg élénkebb jelleget, mikor egy Pestről hozzám küldött tiszt sietve azzal a jelentéssel termett a csatatéren, hogy Vetter tábornok üzeni, ne bocsátkozzam semmiféle támadó csatába, mert az ellenség Érden alul már átkelt a befagyott Dunán és a fővárosokat a bal part felül fenyegeti.
a szerző történész